Amikor egyetlen szó vagy kifejezés megmozgatott egy egész hivatalt!
Ha ma azt mondjuk, hogy „latin kifejezés”, sokaknak alighanem először egy orvosi diagnózis vagy egy jogi formula jut eszébe. Status quo, in vitro, post mortem – ismerős szavak, amelyekből könnyen az a benyomásunk támadhat, hogy a latin valahol az orvosi rendelő és a tárgyalóterem között élte túl a modern világot.
A hivatalok világa azonban egészen más képet mutat.
A latin évszázadokon át az európai írásbeliség egyik közös nyelve volt. Nemcsak a jogászok és az orvosok használták, hanem a közigazgatásban, a diplomáciában, az egyházi igazgatásban, az oktatásban, a tudományban, a levéltári és könyvtári világban, sőt a mindennapi hivatalnoki munkában is jelen volt. A latin különleges helyzetét éppen az adta, hogy sokáig nem egyszerűen egy tantárgy vagy szaktudomány nyelve volt, hanem az európai műveltség és hivatalos írásbeliség közös kommunikációs eszköze.
Magyarországon ez különösen sokáig így volt. A latin évszázadokon keresztül a hivatalos állami és közigazgatási írásbeliség meghatározó nyelve maradt. A magyar mellett természetesen más nyelvek is egyre nagyobb szerephez jutottak, de a latinból örökölt hivatali terminológia még jóval később is tovább élt.
A 19–20. századi magyar hivatali, jogi és különösen diplomáciai nyelv több nyelvi rétegből épült fel. A 20. század közepére a latin már elvesztette korábbi általános közvetítő szerepét, de a belőle származó formulák továbbra is ott maradtak a hivatali gyakorlatban, a latin mellé pedig időközben felzárkózott a francia, az olasz és más európai nyelvek szakzsargonja is.
Egy 1948-as külügyminisztériumi körlevél éppen ennek a soknyelvű hivatali örökségnek kívánt véget vetni, mivel fölöslegesnek ítélte az olyan kifejezések használatát, amelyeknek volt világos magyar megfelelőjük. Elrendelte hát, hogy a minisztérium beosztottjai az ügyintézésnél az idegen szavak, illetve kifejezések helyett a körlevélben közölt magyar szavakat használják.
A történet tanulsága talán az, hogy a hivatali nyelv mindig is változott. Ami az egyik korszakban természetes és magától értetődő szakmai nyelvnek számított, az egy későbbi korszakban már fölösleges zsargonnak tűnt – ebben talán a mai hivatalnokok sem különböznek annyira elődjeiktől.
Íme néhány jellegzetes korabeli hivatali nyelvi formula.
„Scontro”
Az olaszban ma elsősorban „ütközés”, „összecsapás” jelentésben használják, a magyar hivatali nyelvben azonban a szó egészen más értelmet kapott:
scontro = határidő
A jelentésváltás első pillantásra meghökkentő – tökéletes példa arra, hogy a hivatali szaknyelv milyen önálló életet élhet.
Akár hiszed, akár nem, bírósági berkeken belül még a mai napig használatos kifejezés!
„Pro domo”
Latin kifejezés. Szó szerint: „a házért”, „a ház számára”.
A kifejezés eredetileg Cicero híres beszédéből, a Pro domo sua című szónoklatból ismeretes. Cicero a saját házának és jogainak visszaszerzése érdekében szólalt fel, innen alakult ki a „saját ügyében, saját érdekében” jelentés. A hivatali nyelvben azonban a „pro domo” ennél semlegesebb, technikai jelentést is kapott. A latin domus „házat, otthont” jelent, hivatali használatban a „ház” természetesen magát az intézményt jelentette. Tehát:
Pro domo = belső, házon belüli feljegyzés
Magyar levéltári forrásokban számos „Pro domo” megjelöléssel ellátott iratot találunk.
„Pro memoria”
A latin kifejezés még ma is könnyen megfejthető.
Pro memoria = emlékeztetőül
A hivatali életben rövid feljegyzést, emlékeztetőt jelentett. A funkciója pontosan az volt, amit a mai „emlékeztető” szóval fejezünk ki: rögzíteni valamit, amire később vissza kell térni.
„Ad acta”
Latin eredetű kifejezés, magyarul annyit tesz: az iratokhoz. Hivatali jelentése: irattárba, az ügyet lezárni.
„Ex officio”
Latin kifejezés, jelentése: hivatalból. Vagyis az intézkedés a hivatal saját hatáskörében, nem külön kérelemre történik.
„Ad hoc”
Ezt a latin kifejezést még ma is gyakran hallhatjuk. Jelentése: ehhez, erre a célra.
A hivatali életben egy meghatározott ügyre vagy célra létrehozott megoldást, bizottságot vagy intézkedést jelöl.
„Cessalt”
A latin a cessare („szünetel, megszűnik, abbahagy”) igéből származik. A régi magyar hivatali/jogi nyelvben „cessál”, „cessált”, „cessáltat” típusú alakok is meghonosodtak. Egy korabeli forrás a „cessalt” alakot konkrétan „késett, elhalasztódott” jelentésben magyarázza.
„Giro”
Olasz szó, a régi diplomáciai használatban átmenő, továbbítandó iratot vagy kommunikációt jelölt.
„Expediálás”
A latin expedire – „elintézni, útnak indítani” – származéka. Hivatali értelemben: elküldés, továbbítás.
„Restancia”
Ez minden korszak hivatalnokának ismerős állapot, de a kifejezés jól ismert köznyelvi közegben is. Latin eredetű szó, jelentése: hátralék, elintézetlen ügyek felgyülemlett sora.
„Inspekció”
Latin eredetű szó, a hivatali életben több nyelven keresztül meghonosodott kifejezés. Jelentésköre: ellenőrzés, szemle, felügyelet.
Ezek a furcsa, jelentésüket illetően már-már elfeledett szavak egykor az eleven munkahelyi kommunikáció részei voltak. Emberek írták őket egymásnak, értették a jelentésüket, és pontosan tudták, hogy az idegen nyelvű utasítás alapján milyen munkát kell elvégezniük.
A hivatal nyelve sokat változott, ám aki ma egy régi irat fölé hajol, és megpróbálja megfejteni ezeket a különös formulákat, valójában nem csupán szavakat fejt meg – általuk az egykori hivatalnokok mindennapi munkájába pillanthat bele.
Számomra ettől lesz egy régi irat több egyszerű papírlapnál…
