„Ugyan, miben fáradtál el?! Egész nap csak a gép előtt ülsz!”
Hja, persze! Én, az „irodista” csak egész nap kávézgatok, tudom.
Kezdjük ott, hogy a szellemi tevékenységben is el tud fáradni az ember, de piszkosul! Ám most nem erről akarlak mindenáron meggyőzni.
Mesélek inkább arról, mikor és mitől szoktunk mi, „irodisták” fizikailag teljesen a padlóra kerülni!
Egyetlen szó: SELEJTEZÉS!
Mert mi, szakképzett ügyviteli dolgozók tudjuk, hogy az irat útja nem ott ér véget, hogy berakom a fiókba, vagy lefűzöm a dossziéba!
Vannak olyan pozíciók, van a szervezetnek olyan egysége, ahol a feladatellátás során keletkezett dokumentumokat teljesen elkülönítetten kell kezelni.
Hogy miért?
Hát mert bizalmas információk hordozói!
Ezek az iratok illetéktelenek kezébe nem kerülhetnek, illetéktelenek azokba nem tekinthetnek bele!
Ha ilyen területen szolgálsz, akkor azért nem árt, ha a kiskosztüm és a tűsarkú mellett van a szekrényben farmer, póló és sportcipő is. Mert itt az ügyviteli feladatok mellett az irattározási és selejtezési feladatokat is neked kell ellátnod!
A közokiratok rendszerezését és selejtezhetőségét mindig az adott szervnél érvényben lévő irattári terv határozza meg. A nagy iratképzőknél (és melyik állami cég ne lenne az?!) bizony indokolt az évenkénti selejtezés, hiszen az irattároló kapacitása véges.
Csak hát a selejtezést a szervezet vezetőjének kell elrendelnie…
Ahol a selejtezés elmaradt cca. 40-50 éve, ott aztán a magamfajta „csodagrafit” a selejtezési eljárást enyhén szólva is megszívja!
Vannak szervezetek, akik egy selejtezésre szakosodott cégre bízzák a „piszkos munkát”. Hurrá!
Nos, én mindig olyan helyen szolgáltam, ahol ilyesmiről szó sem lehetett.
Így aztán a szervezetnek helyet adó épület olyan szegletébe is eljuthattam, ahová más be se teheti a lábát, és az iratmozgatás következtében olyan izmaimat is megmozgathattam, amiknek addig még a létezéséről sem tudtam!
Az elmúlt 20-25 év során jártam már dohos, szennyvízben úszó pincékben. Kúsztam csövek alatt, másztam 4-5 méter magas létra tetejére. Láttam egeret, patkányt, macska- és madártetemeket, rágcsálóürüléket, csótányt, mindenhonnan lógó, ezeréves kosztól feketéllő pókhálót.
Pakoltam már málló, vetemedett, düledező szekrényekből, szakadt már a karomra szúrágta polc. Gázoltam már térdig a földre hányt, megtaposott, penészes iratokban, emeltem már 30-50 kilós, irattal megpakolt zsákokat, pakoltam már 6-8 órán keresztül több kilós irattári táblákat, irattartó dobozokat, dossziékat. Válogattam már iratokat 12 fokban, 35 fokban, szedegettem a gemkapcsot, tűzőgépkapcsot, ballasztiratot maszkban, gumikesztyűben is.
De nem panaszkodom!
Mert tarthattam a kezemben I. és II. világháborút is megélt, sárgára érett, pergamenszerű dokumentumokat.
Simíthatták az ujjaim a 100 évvel ezelőtt élt elődök tintával írt gyöngybetűit.
Olvashattam történelmi viharokról, korokról és korszakokról, emberi sorsokról, születésről és halálról, egészségről és betegségről, bűnökről és bűnhődésekről, háborúról, békéről, megszállásról, forradalomról, dezertálásról, disszidálásról úgy, ahogyan az nincs a történelemkönyvekben!
„Aki nem éli meg, nem érti meg.”
Én minden selejtezéssel töltött nappal több lettem, s nem kevesebb!
0 hozzászólás