Az írást mintegy 5000 éve használja az ember. Őseink barlangok falára rajzolva „írtak le” egy-egy izgalmas vadászjelenetet, később kialakult a képírás, majd a szótagírás, s aztán a betűírás.
Az írást az ókorban már gazdasági, vallási célokra is használták, illetve történelmi események, szépirodalmi művek lejegyzésére alkalmazták. A középkorban az írnokok leginkább klerikusok voltak, akik valamely egyházi oktatási intézményben sajátították el az írás tudományát.
Az első írásos emlékek tehát agyagba vagy kőbe vésve maradtak fenn, az ókorban íráshordozó volt a viasztábla, a pergamen és a papirusz. A ma ismert papír sem kevesebb, mint 2000 éves múlttal rendelkezik!
Az írnok lényegében írással foglalkozó személyt jelent. A szakma kialakulása valamikor az ókorban kezdődött, amikor az írni tudás – mint nehezen elsajátítható „tudomány” és nehéz feladat – kiemelkedő társadalmi megbecsülésnek örvendett, s az írnokok, az írástudók kivételezett helyzetben voltak.
A szakma lényegében azóta is létezik. Az idők folyamán az írásbeliség szerepe egyre nőtt, az írás – s vele az információ időtálló rögzítésének, az ismeretek átadásának módja – folyamatosan változott, fejlődött.
Az írnok, mint kifejezés mára alig ismert, az irodista vagy az aktakukac jóval gyakoribb. Egy internetes szinonima szótár az alábbi vicces elnevezéseket hozza még: tintanyaló, tintanyúl, csodagrafit, tintász, tollnok.
Manapság az írnokok általában irodai környezetben dolgoznak és a dokumentumok elkészítésén túl feladataik közé tartozik a dokumentumok archiválása, az irodai eszközök és berendezések kezelése, a fájlok rendezése, az adatok bevitele és karbantartása is. Sajnos a szakma társadalmi megbecsülése mára már a ködbe veszett.
