Prológus
1890. április 2-án a tavasz még csak próbálgatta szárnyait a dél-alföldi síkon. A hajnal párát hozott a Tisza felől, a levegőt savanykás, hideg föld illata lengte be a dermesztő csendbe burkolózott rabtemetőben.
Az elővezetést végző őrök csizmájára egyre vastagabb rétegben tapadt a sár, minden lépésük cuppanva visszhangzott a nedves talajon. Az elítélt lehajtott fejjel lépkedett, sápadt arca szinte egybeolvadt a reggeli szürkülettel.
Felrémlett benne tárgyalása napja, mikor felesége tanúként állt a bíróság előtt, fakó arccal, összeroskadva. „Nem ismertem őt! Nem tudtam, mire képes! Soha nem láttam benne azt, amivé lett…” -visszhangzott agyában az asszony remegő hangja. Lemondott férje nevéről, bűne terhét nem akarta tovább viselni. A férfi lelkében ott, akkor valami összeroppant…
A hóhér mozdulatai szakszerűek voltak, kegyetlen rutinnal, gyorsan végezte dolgát. A bitófán a kötél hirtelen megfeszült, s a távolban egy madár élesen felrikoltott…
Véres este
Az első eset 1888. októberében történt a Nagykunság peremén, az öregszőlői dombok alatt. A falu szélén álló, eldugott tanyán az idős házaspár vacsorához készülődött, midőn csendesen bekopogott hozzájuk egy idegen. Segítséget kért: szállást éjjelre. A házigazda betessékelte a fáradt, piszkos vándort, ahogy illik. Rövid ideig beszélgettek, ám az idegen hamarosan előhúzta botját, s fékevesztett dühvel rontott a házaspárra. Vendéglátói közül a férfi holtan maradt a padlón. Felesége sokáig lebegett élet és halál között, de túlélte a támadást.
A tettes eltűnt.
A túlélő asszony annyit tudott mondani támadójukról, hogy furcsán beszélt, „mint aki tanult, de nem művelt”, és úgy sújtott le újra és újra, mint aki élvezi azt…
Az Öregszőlőn történt véres támadás híre szájról szájra járt, s a nagykunsági poros kis faluban valami megváltozott. A kocsikerekek lassabban zörögtek, a kocsma is elcsendesedett. Az éjjelekre ráborult a félelem.
A helyi csendőrség megkezdte a nyomozást, de a gyilkos már messze járt.
Az Öregszőlőről maga az ördög indult akkor vándorútra…
Ordító csend
1889. tavaszán az idegen Szentes közelében talált magának alkalmas házat. Az ott élő idős nőt baltávar verte agyon. A házat kifosztotta, majd a helyszínt elhagyta, még mielőtt bárki észrevehette volna. Ruhát cserélt, magáról a vérnyomokat eltüntette.
A nyomozás pedig vak volt, akár a környéken élők félelme. Egy cigány származású férfit hurcoltak be, múltbéli apróbb vétségek és pusztán az előítéletek miatt. A közvélemény azonnal elítélte, ám bizonyítékok hiányában később elengedték.
Az igazi tettes ezalatt újra úton volt…
Fordulópont
1889. nyarán az idegen egy Szeged környéki településen szemelte ki újabb áldozatát, ám az idős asszony túlélte a támadást. Sőt, mi több, felismerte támadóját – nemcsak arcáról, hanem beszédmodoráról és járásáról is.
A felismerés után már célzott körözés indult.
Hasonló elkövetési mód: balta, bot, vascső, puszta kéz… De mindig brutális kegyetlenség. Minden áldozat idős, magányos… Könnyű célpontok, akik kevés zajjal eltűnhettek a világból. A helyszínek hasonló mintázatot mutattak: betört ajtó, feldúlt ház, eltűnt értékek, vérbe fagyott testek…
Egy fiatal rendőrtiszt feltette a kérdést: „Mi van, ha nem más-más gyilkos, hanem egyetlen ember áll az összes rémtett mögött?”
A rendőrség újraértékelte az ügyeket. Ez volt az első alkalom, hogy a „sorozatgyilkos” jellegű gondolkodás megjelent a hazai nyomozásban. A különböző települések rendőrei összevetették a jegyzőkönyveket, a támadások időrendjét és módszereit – s mind egy irányba mutattak.
Gyömbér Pálra végül egy szentesi kút mellett, egy elhagyatott pincében találtak rá rongyokban, kimerülten, de még mindig vészjósló tekintettel. Elfogása csendben történt, nem állt ellen. Úgy mondta: „Nincs már dolgom itt.”
A tárgyalás
A per 1889. augusztusában kezdődött Szegeden. A közvélemény szenzációként kezelte. Az emberek özönlöttek a bíróságra, talán még a padlásról is lógtak, az ablakokon leskelődtek.
Az ügyész érvelése alapos volt: öt gyilkosság, három emberölési kísérlet, tucatnyi betörés volt Gyömbér Pál számlájára írható.
De nem a számok sokkoltak, hanem a ridegség, amellyel a vádlott mesélt.
Nyugodt volt. Úgy sorolta a bűnöket, mintha csak közönséges, piacon töltött napjairól számolt volna be. Nem tagadott semmit. Vallomásai dermesztően részletesek voltak: hideg számítással mondta el, hogy melyik háznál mit vitt el, hogyan végzett áldozataival. A bíró kérdéseire pontosan, időnként gúnyos éllel válaszolt. Beszámolójából kiderült, hogy az esküvőjén viselt ruhákat is a gyilkosságokból lopta, a gyilokpénzből fizette a kegyes nászajándékot és a papot – mindez a történteket csak még hátborzongatóbbá tette.
A védő az elmeállapotára hivatkozott, védence azonban szembement vele. Megfontolt, logikus válaszokat adott. Azt mondta: „Tudtam, mit teszek. Mindent tudtam.” Az ügyvéd utolsó esélyként elmeorvosi szakvéleményt kért. A bíróság meghívott két elismert pszichiátert Pestről, akik napokon át figyelték a vádlottat. A szakértői vélemény azonban egyértelmű volt: a vádlott beszámítható, cselekedeteit előre megtervezte, belső morális mérlegelés nélkül hajtotta végre őket. Nem őrült, hanem számító gyilkos.
A tárgyaláson jelen lévők szerint a vádlott egyetlen alkalommal mutatott csak érzelmet. Amikor a bíró elmondta, hogy felesége megtagadta és nevéről lemondott, a férfi egy pillanatra megingott, lehajtotta fejét. Ez volt az egyetlen rezdülése, ami emberségre utalt.
A bíróság hosszan tanácskozott.
Az ítélet
Gyömbér Pált végül 1889. augusztus 13-án halálra ítélték. Fellebbezett, azt remélte, megmenekül az akasztófától, de számára már nem volt irgalom.
A kivégzés után a tárgyi bizonyítékokat a bíróság aukcióra bocsátotta. Rögvest licit is érkezett…
Epilógus
A kis faluban a csípős áprilisi levegő hosszú időre megőrizte a csendet, ami a férfi halálhírét követte. „Hát bevégeztetett…” – gondolta Erzsébet. Megborzongott, vállán a kendőjét szorosabbra húzta. Nem érzett gyászt, lelkét inkább valami furcsa, kettős érzés hatotta át. A szégyenbe és a bánatba végre vegyült egy csipetnyi felszabadulás…
Öt hosszú éven át udvarolt a robusztus, erős fizikumú férfi a mindszenti faluban élő, szemérmes, tiszta tekintetű lánynak. Eleinte minden lépése őszinte volt – a virág, amit hozott, a kézfogás, amit kért, s az ígéretek, amiket Erzsébet fülébe suttogott.
Ám Pálnak nem volt kenyéradó gazdája, nem volt földje, s nem volt mestersége sem. A napok múlásával munkát csak ritkán, elutasítást annál gyakrabban kapott. A férfi szemében a szegénység szégyenné, majd dühvé változott.
Eleinte csak apróbb vétkekbe csúszott: tyúktolvajlás, csűrbe lopózás, később pénzes erszények után nyúlt. A börtön rácsai mögött töltött hónapok alatt, a félhomályban aztán emberségét is maga mögött hagyta.
„Ne hagyj tanút!”
„Soha ne legyen társad, aki elárulhat!”
Ám ez nem tanács volt, hanem a fertő maga – Pál mégis hallgatott rá!
Miután kiszabadult, már más emberként vezette oltár elé a mit sem sejtő Erzsébetet. Pénzt, ruhát, gyűrűt vitt menyasszonyának, amiket „munkával keresett”, így mondta. Ő pedig hitt neki.
Hogyan is sejthette volna, hogy „munka” mögött mészárlás lapul? A férfi, akihez hozzáment, hajdanán egy halkszavú, alázatos ember volt, aki a vacsoránál az abrosz szélét gyűrögette, aki sosem emelte fel a hangját, nem tört-zúzott…
Ám házasságuk üressé vált, el nem mondott szavakkal, el nem sírt könnyekkel teli. Végül már egy vadidegennel élt egy fedél alatt. Egy idegennel, akiben nem volt élet. Sem öröm, sem düh. Már csak ült, evett, aludt. Még ha otthon is volt, soha nem volt jelen igazán.
Aztán jöttek a rendőrök, az újságcikkek, a kíváncsi pillantások, majd a tárgyalás. Mindegyik egy-egy újabb apró szilánk Erzsébet darabokra szakadt, vérző szívében.
De a kivégzés híre… Ez már nem fájt. Ez most csak leülepedett, mint a por egy elhagyott úton. Vége volt.
Erzsébet lesütött szemmel ment be a házba. Leült a kis konyhaszékre – oda, hol régen férje ült esténként, s hallgatott. Milyen nyomasztó is volt az a csend: titkokkal terhes, vérrel áztatott…!
Nem a férfit gyászolta, hanem azt az illúziót, amit mellette épített: egy csendes életet, egy kiskertet, egy gyermeket talán…
Ott, a ház belsejében úgy döntött: nem beszél többé róla. A múltat elássa, mélyebbre, mint a sírgödör, ami a férfi testét rejti. Megfogadta, hogy felejt.
Ám a falu mindig emlékezni fog…
A kép csak illusztráció. A jogeset valódi.
A sorozatgyilkos Gyömbér Pál története nemcsak bűnügyi kuriózum…
Mit kezd ma egy közösség a félelemmel?
A 19. századi emberek reteszeket tettek az ajtóra, balta volt az ágy alatt és egymást figyelték. Ma, amikor a félelmek sokszor láthatatlanok – iskolai erőszak, digitális zaklatás, pszichés kiszolgáltatottság –, hogyan védekezünk? Vajon hatékonyabbak vagyunk?
Ha ma történne mindez, más lenne a végkimenetel?
Modern jogállam, fejlettebb pszichológiai/pszichiátriai ismeretek és az emberi jogi keretek. Ma vajon ugyanígy zajlana egy hasonló peres ügy? Hogyan ítélnék meg a tettes beszámíthatóságát és milyen ítélet születne? Mit gondolna a történetben szereplőkről a közvélemény?
Miért vonz minket a gonosz?
A kalapács alá bocsátott, vérrel átitatott tárgyak relikviává silányítása nyugtalanító tükröt tart nemcsak a 19. századi, hanem a mai kor társadalma elé is. Mit keresünk a szenzációban? Hol húzódik a határ a kíváncsiság és kegyeletsértés között?
Forrás:
- Szentesi Híradó (1888–1889).
- Szegedi Közlöny (1889.
- Szegedi Királyi Törvényszék tárgyalási jegyzőkönyvei (1889)
- Rendőrségi jegyzőkönyvek és nyomozati iratok (1888–1889).
- Kortárs pszichológiai és jogtörténeti szakirodalom.
Figyeljünk oda egymásra – és ne hagyjunk senkit teljesen magára! A történet legfőbb tanulsága, hogy a társadalmi elszigeteltség, a mentális egészség figyelmen kívül hagyása és a kirekesztés súlyos következményekhez vezethet.
Ne engedjük, hogy a félelem irányítson! A félelem természetes reakció, de nem szabad, hogy paralizáljon vagy előítéletessé tegyen.
Támogassuk a fejlődést a jog, a pszichológia és a társadalom oldalán! Az igazságszolgáltatásnak, a mentális egészségügyi ellátásnak és a közösségi hálóknak együtt kell(ene) működniük, hogy az ilyen tragédiák megelőzhetők legyenek. A fejlődés kulcsa a komplex, emberközpontú megközelítés, amely nemcsak büntet, hanem megelőz és gyógyít is.
